Látássérültként is látható a lényeg
Nem véletlen, hogy éppen a fehérbot napjaként emlegetjük a Látássérültek Nemzetközi Világnapát, hiszen a vak emberek egyik legáltalánosabb segédeszköze a fehérbot, mely a kéz meghosszabbításaként segít nekik feltérképezni a szűkebb környezetet. A fehérbot segít a mindennapokban, közlekedésben, tájékozódásban, és biztonságot is nyújt, mert nélkülözhetetlen.
tovább olvasom...
Október 15-e a Fehérbot Nemzetközi Világnapja, mely a látássérült emberek gondjaira igyekszik felhívni a figyelmet. Természetesen nem véletlen, hogy éppen a fehérbot napjaként emlegetjük gyakran ezt a napot, hiszen a vak emberek egyik legáltalánosabb segédeszköze a fehérbot, mely a kéz meghosszabbításaként segít nekik feltérképezni a szűkebb környezetet. A hallás és a szaglás mellett a tapintás a legfontosabb érzékelési mód, melyen keresztül információkat szerezhetnek a vak emberek a környezetükről, és a fehérbot rengeteget segít a tapintás kiterjesztésében, ezáltal az önálló közlekedésben. Arról nem is beszélve, hogy bár csak a XX. század elején találták fel, mégis annyira elterjedt, hogy mára már nemzetközi jelzéssé is vált, a látássérültséget jelző kitűzők mellett.
Fentebb említettük, hogy ez a világnap globálisan kívánja felhívni a figyelmet a látássérült emberekre, a helyzetükből adódó problémákra, hátrányokra, melyeket sajnálattal nem lehet megoldani. Éppen ezért fontos, hogy a világnapok kapcsán mit sugall a közvéleménynek a média, mert akár tetszik akár nem, a társadalom irányítójává vált a sajtó és egyéb tagjai a médiának. Ebből kiindulva, ha a látássérült embereket misztikus csodabogaraknak mutatjuk be, akik denevérként közlekednek segédeszköz nélkül az utcákon, netán a jövőbe is látnak, és minden hangszeren játszanak csípőből, hatalmas hibát követünk el. Az a kép is hamis, ami azt mutatja, hogy egy látássérült ember gondozásra szorul, és nem képes önálló életre, hiszen magnója vagy számítógépe előtt billeg, esetleg szemét nyomja, de látásának hiánya folytán a társadalom hasznos tagja nem lehet. Hála Istennek, sok példát láthatunk arra úgy hazai, mint nemzetközi viszonylatban, hogy sokan közülük jól képzettek, többre szeretnének jutni az életben, esetleg családjuk is van, és nem érzik szükségét, hogy megműtsék a szemüket, mert boldogok tökéletesen. Ez persze nem azt jelenti, nincsenek problémáik, hiszen mindenkinek vannak, de ezek az emberek úgy érzik jól magukat a bőrükben, ahogy vannak. Azt pedig egyetlen látó ember sem állíthatja, hogy gondtalan az élete, noha látásának birtokában van.
Felmerül a kérdés, hogy miként is lehet segíteni megfelelően ezeknek az embereknek? A legalapvetőbb lépés, hogy megkérdezzük az illetőt: van-e szüksége segítségre pl. a közlekedés során, ha nemet mond, akkor nem érdemes megsértődni, hiszen az illető feltehetően biztosan mozog abban a környezetben, és szüksége van arra, hogy önállóan oldhasson meg helyzeteket. Ha nem élheti meg ezt, önbecsülése hamar hajótörést szenved, mert haszontalannak fogja érezni magát, aki segítség nélkül egy szalmaszálat sem képes odébb tenni. Ha igent mond az illető, akkor rákérdezhetünk, hogy hogyan tudunk segíteni. Nem szabad megijednünk, ha az egyik vak ember más segítséget kér, mint egy másik, hiszen ők is külön egyéniségek, mindenki máshol tart a rehabilitációban, más fokon áll az önállóságban, vagy egyszerűen más szokásai vannak. Globálisan is úgy lehetne legmegfelelőbben segíteni a látássérült embereken is, ha döntéshozóink kikérnék a velük foglalkozó érdekvédelmi szervezetek véleményét. Megfelelő segítséggel rengeteg kellemetlenségtől óvhatjuk meg a látássérülteket és önmagunkat is. A segítségnyújtás közben pedig segítő és segített beszélgetésbe keverednek, mely építő lehet. Halványodni kezd a segített látássérültségének ténye, és kibukkan mögötte a humoros, esetleg művelt, jó benyomást keltő ember, akivel valóban jó beszélgetni, és nem kellemetlen mutatkozni az utcán.
Végezetül, de nem utolsó sorban fontos megemlíteni, hogy segíteni akkor lehet valakin, ha ő is szeretne segíteni magán. Amennyiben egy vak ember ápolt, igényes, normális modorral él a társadalomban, akkor könnyebben elfogadják, mint azt az antiszociális látássérültet, aki nem figyel ápoltságára, arrogánsan utasítja el a segítséget miközben egyértelmű, hogy gondoskodásra szorul, mert a cipőjét nem képes megkötni, és látszik az egész heti étlap a pulóverén. Ha azonban mindkét oldalról megvan a törekvés a konszenzusra, akkor, ha lassan is, de élhetőbbé válik ez a világ látók és látássérültek számára egyaránt.
