Utak az elfogadás felé
Mostanában sok elméleti fejtegetést olvashatunk a másságról, a fogyatékos emberek elfogadásáról, esetleg rosszabb esetben sajnálatáról. Lassan, de biztosan növekszik azon cikkek száma is, melyek hangsúlyt fektetnek a gyakorlati tennivalókra is ebben a témában. December 3-a a Fogyatékos Emberek Nemzetközi Világnapjam az odafigyelés, segítés és felkarolás napja.
tovább olvasom...
Jelen cikkünkben megpróbáljuk közelebb hozni a témát olvasóinkhoz, hogy a mindennapi életben ne félve, hanem ismeretekkel felvértezve fordulhassanak fogyatékos embertársaik felé. A gyakorlati módszerek egyike nem más, mint az érzékenyítés. Ahhoz ugyanis, hogy elfogadóbbak legyünk, érdemes belehelyezkedni a másik ember helyzetébe, ha csak néhány perc erejéig is.
Több szervezet, alapítvány tart érzékenyítő napokat, programokat iskolákban, más egyéb intézményekben. Általánosan elmondható, hogy igyekeznek bemutatni néhány érintett önkéntes, vagy fizetett munkatárs segítségével bizonyos speciális élethelyzeteket, fogyatékos emberek által használt segédeszközöket stb. A gyakorlati érzékenyítés része, hogy például vakok esetében bekötött szemmel kell vizet önteni a résztvevő ép embereknek egy kancsóból pohárba, vagy fehérbottal akadályokat kerülnek ki az érzékenyítendő személyek. Ez természetesen egy példa csak a sok közül, hiszen gyakran igen kreatív programokat dolgoznak ki a témával foglalkozó szervezetek munkatársai. A gyakorlati rész fontos elemei a különböző játékok is. Olyan játékokat mutatnak be a résztvevőknek, melyek a megmaradt érzékszervekre építenek. ha a siketséget szimulálja egy játék, akkor a látásra építenek, míg a vakság szemléltetése esetén, a tapintás és hallás, szaglás kerül előtérbe. A lényeg, hogy minél hatásosabban élhessék át az adott állapotot, de fontos tudni, hogy egy ép ember csupán betekintést kaphat a fogyatékos emberek helyzetébe, hiszen a szemkötő egyszer lekerül a beavatandók szeméről, ahogy a füldugó is végül a dobozba kerül, de más eszköz nincs az érzékenyítő programot szervezők kezében.
A gyakorlati rész után fontos szerepet kap az elméleti rész is, amely során bármilyen kérdést feltehetnek a résztvevők a fókuszban lévő fogyatékosságot illetően. Természetesen mellőzni kell a sértő és egyéb kellemetlen témákat, de éreztetni kell a jelenlévőkkel, hogy rossz kérdés nincs. A lényeg ugyanis az lenne, hogy minél oldottabban beszélgessenek fogyatékosok és épek az adott fogyatékosság tükrében, mert nem tudni, hogy mikor adódik ilyen lehetőség. A beszélgetést gyakran megalapozzák a szervezők egy előadással, mely ráhangolja a jelenlévő ép embereket a témára.
Az érzékenyítés pontosan attól lehet eredményes, hogy ötvözi a játékos és komoly elemeket annak érdekében, hogy minél maradandóbb élményt nyújtson a megérintendők számára, hogy aztán ők majd másképp forduljanak a fogyatékos emberek felé, mint azelőtt. Több odafigyeléssel, több empátiával, de nélkülözve minden sajnálatot, mert az nem segít. A segítség ugyanis akkor segítség valójában, ha megfelelő időben, megfelelő módon történik, és nincs terhére a segített félnek. A legörvendetesebb dolog a témánkat illetően persze az volna, ha nem lenne szükség direkt érzékenyítésre, mert már a neveltetésünkből fakadóan elfogadó emberek lennénk, de amíg ez nem válik általánossá, addig indokolt marad az ismeretterjesztés a fogyatékosságokkal kapcsolatban. Az pedig már a különböző alapítványok, szervezetek felelőssége, hogy milyen precízen dolgozzák ki ezeket a programokat, mert gyakran bele sem gondolunk, hogy mi áll vagy bukik egy-egy ilyen alkalmon.
Ha tehát kedvet kapott cikkünk kapcsán az olvasó egy ilyen érzékenyítő alkalomhoz, az interneten hamar rábukkanhat a témában szakavatott szervezetekre, melyek állnak az érdeklődők rendelkezésére.
